A fesztivál alkotásai arra ösztönöznek, hogy a jót akarjuk – Áder János beszéde a Planet Lens Díjátadó Gáláján Veszprémben

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A narratívák korát éljük. Torzított, elhajlított, kommunikációs bravúrokkal ferdített, átírt világot.

Veszprémben azonban ezekben a napokban bebizonyosodott, hogy az igazságra is van kereslet. A természetfilmesek, a természetfotósok még mindig az igazságot akarják megmutatni. Számukra nemcsak optikai eszköz, de mérce is az objektív.

Mesélni akarnak az igazságról. És mi meg akarjuk őket nézni, meg akarjuk őket hallgatni.

A hang személyes, a színek egyediek, a látásmód megismételhetetlen. De amit látunk, mindig az igazságról szól. És rólunk, emberekről.

Ha közös pontot kellene keresnünk, az elmúlt néhány napban itt, Veszprémben,
a vetítőtermekben,
a kiállításokon és a kísérőprogramokon,
a száz kiemelt fotográfián és a versenyprogramban bemutatott 42 filmalkotás mind az 1335 játékpercében
valahogy mindig ott van az ember.

Akkor is, ha egyáltalán nem mutatkozik, ha nem kerül lencsevégre. Akkor is, ha a filmben csak kétéltűek szerepelnek, vagy a képen csak egy ág és egy ágnak tűnő botsáska látszik.

Az ember hangja hallatszik közben. És megismerjük gondolatait.

A Planet Lens veszprémi programjai arról tanúskodnak, hogy az ember miként van jelen a természetben, milyen árulkodó nyomokat hagy maga után.

Az ember, aki hegedül a kaptárnak, vagy gyerekeinek a zümmögő méhkas hangját tanítja. És az ember, aki a féktelen vegyszerezéssel gyilkolja a változatos zöldség- és gyümölcs kínálatot biztosító méheket.

Az ember, aki szakszerű etetési programmal megmegmenti a kihalástól a sarki rókát. És az ember, aki tarvágással tünteti el az erdőt, ahol a róka él.

Az ember, aki valódi fenntartható fejlődési célokat teljesít, amikor munkát és lehetőséget ad az etióp asszonyoknak. És öngólt lő, amikor értelmetlen felesleget termel, vagy több száz éves földművelő kultúrát tüntet el.

Az ember, aki Európa fórumain zajosan követeli a fenntartható, méltányos állattartást, a jó minőségű élelmiszert – bizottságot hoz létre, tanácskozik, ajánlásokat tesz. De aki sosem jár utána, hogy a jobbításra szánt közös pénzből valóban javulnak-e a körülmények az ipari méretű, szenvedő állatokkal agyonzsúfolt telepeken.

Az ember, aki lenyűgözve élvezi a Hévízi-tó páratlan tulajdonságait. És az ember, aki oktalan telepítéssel vagy óvatlanul az őshonos halakat veszélyeztető trópusi fajokat szabadít a környék vizeire.

Az ember, aki túrázik, vad vizeken evez. És az ember, aki medret szabályoz, felduzzaszt, eláraszt, hogy uralma alá hajtsa a rakoncátlan folyót.

Az egyik bemutatott filmeben felszakad a fájdalmas mondat: „A természet utáni vágyunkban akár ellene is cselekszünk.”

Az ember bizony még erre is képes: hogy jót akar, de rosszat tesz.

Tisztelt Vendégeink, Kedves Díjazottak!

A Planet Lens díjakkal elismert alkotásai – de a többiek is – kreatívan, egyedi stílusban, állást foglalva vagy vitára késztetve arra ösztönöznek, hogy a jót akarjuk. Hogy megtanuljuk értékelni azt, amink még van.

Hogy meglássuk:
– ami a környezetünkkel való kapcsolatunkban gőgös és hódító, az mélyen erkölcstelen,
– ami felelőtlen és megalomán, az pusztítóan egészségtelen,
– és amit nem tudunk korlátok közé szorítani, az fenntarthatatlan.

Látnunk kell, hová vezet a profitéhség, a kényelemszeretet, az üres ígéret.

Meg kell értenünk a zöldre mosott szennyes sosem lesz tiszta.

Használjuk a józan paraszti eszünket és ne vágjuk ki magunk körül, de legfőképp ne vágjuk magunk alatt a fát.

A fenntarthatatlan magyarul azt jelenti: sürgősen abba kell hagynunk, be kell fejeznünk.

A fenntartható pedig azt: ez az egyetlen esély az életre.

Köszönjük hát mindazoknak, akik a Planet Lens létrejöttéért dolgoztak, és akik megtiszteltek minket alkotásaikkal, és fontos munícióval eresztenek minket utunkra.

Külön elismerés illeti a díjnyertes munkák készítőit, szerzőit, munkatársait.

Aki az összes filmet meg akarta nézni, majdnem egy teljes napig, több mint 22 órán át kellett a vetítőteremben ülnie. Nem tudom, akad-e itt ilyen extrém sportoló. De annyi bizonyos, hogy a nézni és gondolkodni valóból még sokáig nem fogyunk ki.

A megnyitón már emlegettem a napokban 99. születésnapját töltő David Attenborough-t. A népszerű filmes ikon továbbra sem tétlenkedik. Az ünnepnapon mutatták be legújabb filmjét, amiben az ősz mester az óceánok mélyén bekövetkezett változásokról mesél. Arról, hogy bár sokat bántottuk a tengert, mégis képes lehet „talpra állni”.

Sir David fontos mondata így szól: „Ha megmentjük a tengert, megmentjük a világunkat.”

És a tenger helyére ki-ki helyettesítsen be bármilyen kisebb vagy nagyobb természeti csodát, amit a saját szemével, vagy a kamera és a fényképezőgép segítségével valaha látott.

A mondat, az állítás úgy is igaz lesz.

Ha megmentjük a még érintetlen völgyet, a Kis-Küküllő vizét, a zöld tengeri teknős vagy a pajzos cankó költőhelyét – akkor megmentjük a világunkat.

Fotók: MTI/Vasvári Tamás