A kormorán mint a fenntartható környezetvédelem szimbóluma

A kárókatona mára szinte minden vizes élőhelyünkön megtalálható, ahol van hal. Viszont amint megjelenik, a halak kezdhetnek rettegni, ha nincs a közelben egy felelős természetvédő.

Vadásznak nem tényező, horgásznak és erdésznek ellenség, természetvédőnek barát. Valahogy mégis sikerült összehangolni ezen ágazatokat, és mára a kormorán ugyan okoz kárt, de legalább van megoldás. Hosszú út vezetett odáig, hogy a ’60-as években védetté váló ragadozómadár mára kikerüljön az „érinthetetlen” kategóriából, és ahol kell, ott észszerűen gyéríthessék. Ehhez szakmai megalapozottság kellett, valamint kompromisszumkészség a természetvédelem részéről.

Egy kárókatona napjában 0,5–1 kilogramm halat pusztít el, ami az amúgy is csökkenő halállományunknak iszonyatos terhelés. Egyes szakvélemények szerint a tengerekről is a halpusztulás és a túlhalászat repítette a szárazföld belseje felé, csakhogy azt a több tízezer madarat, ami megjelenik nálunk telente, egyszerűen nem bírja a magyar állomány. Főleg úgy nem, hogy a téli vermeléskor pihenő halakat nem kihívás elkapni.

A kárókatona akár nagyobb testű halakat is simán lenyel egészben. Kép: Canva

A riasztásuk önmagában nem elég, hiszen megszokják, ha ennek nem látják néha kárát. Legfeljebb csak máshol fognak ugyanekkora kárt okozni, s minden folyókanyarulatba nem lehet karbidágyút állítani. Ezért bizony szigorú szabályokhoz kötve ugyan, de engedélyeztethető a gyérítésük, ilyenkor mindenki jól jár: a halaknak nyugtuk van, s a halgazdálkodó sem bőszül fel. Utóbbiaknak így is fájhat a fejük, amióta csak a rekreációs halászat engedélyezett hazánkban, de főleg azért, mert az édesvízi halaink a mérgezések és a nem megfelelő vízgazdálkodás miatt rendkívüli ütemben fogynak.

A kormoránnal való együttélésnek része a vadászata. Élni és élni hagyni. Lehet, hogy érdemes más fajok esetében is meggondolni a hasonló elven megvalósuló szimbiózist.

Forrás: greendex.hu