Babonás hiedelem vagy okos tervezettség? A természetvédelem nem 20. századi találmány, sokkal régebbi, mint gondolnánk

A régi korok embereire, az ősi közösségekre úgy tekintünk, mint akik harmóniában éltek a természettel. De vajon helytálló ez a kép? Őseink minden eszközzel védték a természetet, vagy épp ellenkezőleg, csupán korlátlan erőforrásként tekintettek az erdőkre vagy épp a vizekre? Ezekre a kérdésekre a történettudomány is keresi a választ, és a kutatások alapján biztosan állítható, hogy az ökológiai gondolkozás története sokkal érdekesebb, mint gondolnánk.

 

„A mitológiák, az antik, a germán, a szláv, a finnugor hiedelemvilág gazdag változatosságban bizonyítja, hogy történelmünk korai századaiban az emberek úgy tudták, lelkük van a fáknak, szellemek lakoznak az ágak között, s aki oktalanul pusztítja az erdőt, tördeli a gallyakat, beláthatatlan bajt zúdít magára és az egész közösségre is” – olvashatjuk R. Várkonyi Ágnes történész kiváló tanulmányában, amelyben a hazai ökológiai gondolkozás történetét vázolta fel. “A fák rituális tiszteletének emlékei a Föld minden részén megtalálhatók Görögországtól Skandináviáig” – állítja az Ökológiai gondolkodás Magyarországon a régi évszázadokban című írásában.

A néhány évvel ezelőtt elhunyt professor emerita elsősorban a Rákóczi-kor kutatójaként ismert, de mint 1989-ból származó, a közelmúltban szerkesztett formában újraközölt tanulmánya mutatja, megannyi más területen, így a történeti ökológia terepén is otthonosan mozgott. Az írás ugyan három évtizede született, de az idővel semmit sem kopott, sőt; ma is minden részletében aktuális és ezért méltó arra, hogy részletesebben is megismerjük.

A szerző feleleveníti, hogy fiatal korában, Nógrád megyében, az erdő szélén a tanúja volt, amint egy öreg favágó beszélgetett a fákkal. Mielőtt felemelte fejszéjét, bocsánatot kért az öreg cserfáktől. Ezt ma már csak babonás hiedelemnek vélnénk, de kutatók sora, James G. Frazer antropológus vagy épp Konrad Lorenz etológus is bizonyítja, hogy az ősi szokásrend él itt tovább, a messzi múltból az elődök végtelen láncolatán át hagyományozott rítus ismételt.

De miért kötődtek ilyen módon a régi emberek a természethez? A válasz kézenfekvő: ez valójában a túlélés tudománya volt. Ez a kultúra – mint minden korszakban – a nélkülözhetetlen tapasztalatokat, rendszerfenntartó ismereteket örökítette tovább. „Manapság a társadalmunk az ökológiai kultúra hiánybetegségében szenved – írja –, ezért nem megengedhető, hogy lemondjunk ennek fontos gyógyszeréről, nemzeti kincsünkről, a hazai ökológiai gondolkodás tapasztalatairól.”

 

Korszakok és a természet egyensúlya

Tévedés azt gondolni, hogy a természet erőforrásainak kimerítésére a 20. század embere ébredt volna rá – állítja a történész szerző. A kutatók számára ugyanis bőséges forrásanyag áll rendelkezésre, ami azt bizonyítja, hogy e feltételezés nem helytálló, de igaz ugyanakkor az is, hogy a természeti környezetet óvó gondolat és a viselkedési eszköztár korszakonként nagyon különböző, nem lehet tehát egyenes vonalú fejlődési sémába rendezni. Összefoglalva: az ökológiai gondolat sokkal korábban megjelent, mint gondolnánk, de nem lehet olyan elnagyolt, általános kijelentéseket tenni, mely szerint elődeink mindig jobban vigyáztak volna a környezetre.

Ha ezt mindenképpen korszakokba szeretnénk rendezni, azt mondhatnánk, hogy az első időszakot a mítoszokkal, kultuszokkal, vallási törvényekkel szabályozott ökológiai fegyelem jellemzi. A második nagy korszakra – mely nagyjából a 16-18. századra tehető – jellemző az, hogy már a tapasztalatokra és a racionális követelményekre épít. Végül, a harmadik nagy korszak a modern tudományos ökológia kora.

De milyen tapasztalatokkal rendelkeztek a természet egyensúlyáról a Kárpát-medencében a 16-18. században? Hogyan hasznosították mindezt? Éltek-e az önkorlátozás képességével? Mi volt a természettel együttélés technológiája, olyan évszázadokban, amikor a fa és a víz nemcsak nélkülözhetetlen mindennapi életfeltétel, hanem egyetlen energiaforrás?

Megannyi kérdés, amely a kutatót foglalkoztatja – de szerencsére nemcsak a kérdések, hanem a fent említett korszakból már a források is bőségesen rendelkezésre állnak. Ezek közül is kivételesen izgalmas a székely falutörvényeké, amelynek segítségével „vegytisztán” vizsgálható a székelyek társadalmának ökológiai kultúrája.

 

Az erdő és a víz

A mostoha természeti viszonyok között élő székelység két legfőbb kincse a víz és az erdő volt, és az napjainkban is. Az első falutörvényük 1581-ből (Gyergyóújfalu), míg az utolsó 1807-ből (Léczfalva) származik a Magyar Néprajzi Lexikon adatai szerint. A folyamatosan jegyzőkönyvbe foglalt falutörvények tanúsága szerint magas színvonalú gazdálkodási rendszerrel biztosították hatalmas közösségi erdőségeik védelmét és regenerációs képességét, felelősnek mondván magukat abban, hogy az elődeiktől rájuk hagyott örökséget unokáiknak megőrizzék.

Ennek alapján kijelenthető, hogy a székely falutörvények erdőgazdálkodása komplex természetvédelmi rendszerbe illeszkedett, együtt járt a vizek tisztaságának védelmével és az ipari szennyezés elkerülésével is.

A falutörvények alapja a célszerűség, mivel a fa a lét egyik alapfeltétele a közösség számára. Ezért biztosítják az épületek faigényét, a tüzelőt, az ipari hasznosítást, de egyúttal az erdők regenerálódóképességet is. A növendékerdőket (eresztvényeket) és az értékes erdőket (avasokat) különböző szabályokkal védik, és kiveszik a művelésből. Tiltották az erdők rongálását, a falopást, a faaszalást, az erdőégetést. Aki ezt megszegte, az szigorú büntetésre számíthatott.

Ugyanakkor biztosították az ipar, az állattartás, valamint a népességnövekedésből fakadó közösségi és egyéni igények kielégítését is – úgy is fogalmazhatnánk, hogy fenntartható erdőgazdálkodást végeztek. Ez az ökológiai gondolkozás „számunka azért érdekes, mert az egyéni érdekek helyett a közösség, mégpedig a megszületendőkkel meghosszabbított közösség érdekeit szolgálja.”

A törvények nem csupán az erdők védelméről gondoskodtak, hiszen jól látható az is, hogy a folyóvizek és a kutak tisztaságát minden közösség milyen szigorúan védi. A falvak előírják a patakmedrek karbantartását, valamint azt, hogy szemetet nem rakhatnak le mellé.

Legalább ilyen fontos volt az is, hogy a fejlett háziipart kiszolgálják, de mindezt a vizek elszennyezése nélkül. A bőrfeldolgozó szűcsökre, tímárokra, a mészárosokra egyaránt szigorú szabályok vonatkoztak, és a kenderáztatás sem történhetett akárhol, csak az erre kijelölt, a többi víztől elzártan fekvő tavakban.

 

Bányák, várak, csatornák

Bár a fentiek alapján azt gondolhatnánk, hogy őseink a 16. és 19. század között mesés harmóniában éltek a természettel, mint minden hasonló, ez a kép is csalóka lehet. Ennek okai között elsőként talán a háborút kell említeni. Tudjuk, hogy a 16-17. században három hatalom osztozik az országon, és a folyamatos csatározás közben a természet védelme háttérbe szorul. Várak, különböző erődítések, sánc- és árokrendszerek épülnek, és ezek tízezerszámra igényelik a cölöpöket, a zsindelyt, a deszkát, a tűzifát. A források alapján a hadsereg fapazarlása mérhetetlen.

De ha nem lett volna háború, az erdők és a vizek fokozott igénybevétele akkor is jellemző tendencia lett volna. Ekkoriban fellendül a vaskohászat, fűrészmalmok, üvegofficinák és papírmalmok épülnek, ami egyaránt rengeteg alapanyagot igényelt. Különösen magas volt a hamuzsírfőzés faigénye: az újkor egyik legfontosabb vegyipari terméke, a hamuzsír (kálium-karbonát) egyaránt szükséges az üveg-, a lőpor-, a bőr- és szappangyártáshoz.

Mindez együtt járt azzal, hogy a bányakincsek – mint a só és a réz – iránt megugrik a kereslet, és a bányák bizony különösen nagy fapusztítók voltak. A Fugger-Thurzó rézbányáról tudjuk, hogy tizenöt év elég volt ahhoz, hogy kipusztítsa a környék erdőit. Rablógazdálkodás folyt, amelyre nem éppen a jövőbe tekintés a jellemző, a kincstár és a tulajdonosok is csak a gyors haszonra törekedtek. Jóllehet a bányákat övező erdők problémája már korábban rendeződni látszik, mivel Mária Terézia 1747-ben visszaadja azokat a bányavárosoknak, de a központi erdővédelmi törvény csak 1791-ben születik meg.

De nemcsak az erdőkre leselkedett veszély, hanem a vizekre is. A 17. századtól egymást érik az országban a folyószabályozási és csatornaépítési ötletek, aminek oka egyébként az erdőirtás miatt is növekvő árvízveszély, valamint a különböző mérnöki fejlesztések voltak. Csak egy példát kiemelve a sok közül, a 18. század első felében felmerült például, hogy a sószállítás szempontjait szem előtt tartva egy csatornával kötik össze a Tiszát és a Berettyót, de a város lakói sikerrel akadályozták meg az ökológiailag és az árvízveszély szempontjából is igen kockázatos vállalkozást.

 

Összegezve elmondható, hogy a korszerű ökológiai gondolkozást a reformkor, a tudomány, az első egyetemi végzettségű erdészgenerációk lendítik fel, de a tradíció hiányzó láncszemeit, a népi erdészeti kultúrát már a feudalizmus alatt is felfedezhetjük. Sőt, a jövő generációit szem előtt tartó szemléletét akár még ma is mintának tekinthetjük.