Négy film, ami segít megérteni, hogy csak egy otthonunk van: a Föld

Közönségfilmek és művészfilmek egyaránt foglalkoznak a klímaváltozás, a környezetvédelem és a fenntarthatóság témaköreivel. A mozik közönsége pedig gyakran olyan filmekre vált jegyet, amikről elsőre nehéz megmondani, hogy környezettudatos üzenetük van. Ám ha távolabbról szemléljük őket, hamar kiderül: sokszor igenis többet mondanak annál, mint amit elsőre várnánk. Az alábbi filmekre ez mind igaz – akad köztük ismertebb és kevésbé ismert, jobb vagy akár rosszabb darab is az amúgy szubjektív összeállításban. Egy a lényeg: mindegyik rámutat, hogy valamit rosszul csinálunk…

Holnapután (The Day After Tomorrow, 2004)

A katasztrófafilmes Roland Emmerich giccs helyett hóval fedte be a zsáner összes kliséjét abban a két órában, amit felölel a Holnapután című, klímavészhelyzet körül bonyolódó popcorn-mozi. Rögtön az elején szögezzük le: nem túl okos film, de hatásos.

A történet szerint a klímaváltozás pár nap alatt jégkorszakba taszítja bolygónk északi féltekét, teljes pusztulást hozva a nyugati civilizációra. A vészharangot kongató tudósnak persze nem hisznek a vezetők, így mire biztonságban tudhatná a családját, kész a baj: az eljegesedett New Yorkból kell kimentenie a fiát és barátait.

Az alkotás annak idején hűvös fogadtatásra talált, és nem csak azért, mert cirka nyolcvan percig cidrizhetünk a vászon vakító fehér jege miatt. Bár 125 millió dolláros büdzséje mellett félmilliárd dollárt meghaladó nyereséget hozott a mozikban, folytatása nem készült, a kritikusok pedig sokat gyepálták a kissé együgyű, sablonos sztorit, amit a rendező és csapata inkább látványos speciális effektusokkal orvosolt.

Ugyanakkor mai szemmel különös látni, hogy milyen sok dologra világított rá a történet. Habár a klímaváltozás nem egyik napról a másikra tesz lakhatatlanná területeket, a természet indukálta számos változás már korunkban is milliókat késztet otthonuk elhagyására, teszi fogyaszthatatlanná az élelmet és forralja fel a talajt – 2070-re több helyütt élhetetlen lesz a bolygónk, ha minden marad a régiben.

A film végén a nyugati civilizáció túlélői tömegével indulnak meg délnek, miközben a korábban még vagyonnak vélt értékek semmivé foszlanak a jeges levegőn. Ez a rémkép pedig nem a filmesek sajátja, mert a Holnapután szegről-végről Art Bell és Whitley Strieber The Coming Global Superstorm című 1999-es könyvének adaptációja. Bell és Strieber pedig, bár nem kutatók, a sokkoláshoz értenek: az étellel a szájukban megfagyott mamutokkal ijesztgetik az olvasót, azt sugallva, hogy a hatalmas állat egy pillanat alatt fagyott meg…

Hülyék paradicsoma (Idiocracy, 2006)

A Beavis és Butt Head című MTV-generációs agymenés értelmi szerzője, Mike Judge 2006-os nagyjátékfilmje elég nehéz szülés eredménye volt. A stúdió nem hitt a projektben, így a film kimondottan csendes premiert kapott, és csak később érte el a kultstátuszt.

A Hülyék paradicsoma annyiban kakukktojás a felsorolásban, hogy bár szó esik benne a környezetszennyezésről – sőt egész jelenetekben csodálkozhatunk rá a végtelen szeméthegyekre –, a 26. század Amerikáját nem a klímaváltozás, hanem az éhezés veszélyezteti. Ez van, hiába a sok termőföld, ha a palánták nem csípik az energiaitalt.

Mert bizony a Hülyék paradicsomában az öntözőcsőből is efféle kotyvalék folyik. Hogyan lehetséges ez? A történet szerint az emberiség sajnos egyre kényelmesebbé és ostobábbá vált, így idővel annyira elbutult, hogy a vízműveket megvásárolta egy üdítőital-gyártó cég, a miniszteri pozíciókat az interneten lehet elnyerni, a világ legokosabb embere pedig az ex-pornósztár Dwayne Elizondo Mountain Dew Camacho, aki azon túl, hogy épp az Egyesült Államok elnöke, Terry Crews zseniális alakításának hála a nemzetközi egyujjas jelzést is forradalmasítja, barátságos üdvözlés gyanánt.

Oké, ez a jövő értelemszerűen csak vicc, Judge az emberek technológiai függését és nemtörődömségét parodizálja vele, a szatirikus hangnem azonban komoly üzenetet hordoz: nem kizárólag a közösség, hanem az egyén felelőssége is, hogy mit ad át a jövőnek a saját gyermekei képében. Ha nem okít, segít és mutat példát, a hülyeség éppúgy öröklődni fog, mint ahogy a rossz szokások szoktak – csakhogy ennek katasztrofális végkimenetele lehet.

A film kimondottan szellemes görbe tükör korunk társadalmának, ami 2006-os premierjével sokak szerint megelőzte korát. A Time, a CNN, a The Guardian és még ki tudja, hány jelentős nemzetközi orgánum cikkezett arról, milyen sok hasonlóságot mutatnak a 2010-es évek történései a filmben látottakkal – ahol egyébként az emberi nemtörődömség juttatta oda a világot, hogy az ég citromsárga lett a szmogtól, és nincsenek többé erdőségek.

Snowpiercer – Túlélők viadala (Snowpiercer, 2019)

Ha kinevetgéltük magunkat a Hülyék paradicsomán (vagy akár a híreken), jöhet egy kis hűsítő terror: a Snowpiercer – Túlélők viadala egy azonos című francia képregény feldolgozása, amit a 2019-es Élősködők után Oscar-díjat nyert Bong Joon-ho rendezett. A cselekmény egy szupervonaton játszódik, ami az emberiség utolsó túlélőit szállítja keresztül-kasul a lefagyott bolygón. A jégkorszak ezúttal a klímaváltozás egy balul elsült kezelési módjának eredménye, és a vonaton csak addig van meleg, amíg a mozdony jár.

A vonat tulajdonképpen egy komplett minitársadalmat szállít, a maga sajátos felosztásával együtt. Elöl ül a masiniszta, mögötte az elit, a vonat végében pedig a szegény munkások, akik csótányokból készült proteinszeleten tengődnek, mígnem egy nap fellázadnak az egyébként luxusban élő elit ellen. A Snowpiercer a legvéresebb és legerőszakosabb film az összeállításban, ami emiatt talán a leghitelesebb is: a klímaváltozás okozta természeti katasztrófák nem csupán magukban lehetnek pusztítók, de a társadalmat is szétzilálhatják, hisz sokan veszíthetik el az otthonaikat és a megélhetésüket, ami feszültségekhez vezethet a jövőben.

A Snowpiercer nemcsak azért érdekes film, mert a maga nyers kegyetlenségében mutatja be a természettel vívott küzdelmet. Hanem azért is, mert az emberi arroganciának is ad egy fagyos nyaklevest, elvégre a bolygó pusztulását a folytonos halogatást követő gyors megoldások hozzák el. A klímaváltozás lassítására most még van lehetősége az emberiségnek, de néhány évtized múlva már valóban drasztikus technológiákhoz kell majd nyúlni, ha addig nem csinálunk semmit.

A vadon hercegnője (Princess Mononoke, 1997)

Mijazaki Hajao, a japán animáció egyik legelismertebb alakja szinte minden filmjébe csempész saját nézeteiből, amik a pacifizmustól a természet szeretetén és tiszteletén át az emberi gyarlósággal kapcsolatos zéró toleranciáig terjednek – érthető hát, hogy bár rajzfilmeket csinál, Mijazaki alkotásai csak ritkán szólnak gyerekeknek.

A vadon hercegnője annyiban kiemelkedik a nyolcvan éves alkotó egyébként illusztris filmterméséből, hogy kimondottan erőszakos jeleneteket is látni benne, szóval annak ellenére, hogy hercegnő van a címében és rajzolták, ne ültessük le elé a csöppségeket!

A történet a középkori Japánban játszódik, és egy erdőben épült város harcát mutatja be a természettel. Vasváros lakói jórészt kitaszított emberek, akiknek a vaskitermelésből élő, egyúttal a környezetet folyamatosan károsító és semmibe vevő város az egyetlen megélhetésük. Csakhogy ez a város útban van, nem csupán a helyi hadúrnak, de az erdő szellemeinek is, akik egy, a saját fajtája ellen fordult fiatal emberi lány segítségét is igénybe vehetik.

A vadon hercegnője akciódús és érdekes film, amiben nincs kimondottan jó és rossz. Az emberiség pusztító viselkedése ellen harcoló, címadó Szan egy haragvó személyiség, aki képtelen belátni, hogy a vasvárosiak számára nem örömöt jelent a természetkárosítás, hanem túlélést.

Persze ettől még nem lehet szó nélkül elmenni az általuk okozott, visszafordíthatatlan borzalmak mellett – ez az ellentét pedig kísértetiesen hasonlít a széntermelésből élő országok lakói és a klímavédelem oldalán harcoló aktivisták szembenállására. Csak épp Mijazaki 1997-ben mesélte el ezt a történetet – akkor még sok mai bányász és aktivista kisgyerek volt csupán…