A verseny a növényeknek is jó: a Miyawaki-erdő a legszennyezettebb levegőjű városokban is csodát tesz

Lassan nincs olyan része a világnak, ahol nem találkozhatunk egy ember alkotta, különös növénytársulással, az úgynevezett Miyawaki-erdővel. Sőt, egy ideje már nekünk sem kell Japánig vagy a világ más részére utazni, ha ilyen erdővel szeretnénk találkozni. De honnan ered ez a módszer, és mi a lényege? Az alábbi cikkben ennek járunk utána.

A tavaly, kilencvenhárom éves korában elhunyt Miyawaki Akira valami olyasmi jelenség lehetett a távol-keleti szigetországban, mint nálunk Bálint gazda. A tavaly elhunyt kiváló botanikus és növényökológus nevéhez több mint ezerháromszáz minierdő fűződik csak Japánban.

Miyawaki a múlt század második felében megfigyelte, hogy hazája erdeiben sok a tűz, a fakitermelők által preferált fafajokkal teleültetett telepített erdők könnyen meggyulladnak, és az időjárás viszontagságainak sem eléggé ellenállóak. Emiatt saját módszer kifejlesztésébe fogott, ami őshonos fafajokon alapulva tehet csodát, akár még a szennyezett levegőjű nagyvárosokban is.

 

 

A módszer

A Miyawaki-erdő kicsit hasonlít a lekicsinyített növényekhez, a bonsaihoz, csak itt nem az egyes növényeket miniatürizálják, hanem egy egész erdőt. Kis terület, sok fa, ami lélegzethez juttatja a szennyezett levegőjű városokat. Árnyékot biztosít, párásít, rovaroknak és kisebb énekesmadaraknak ad otthont: nem csoda, hogy a módszer igencsak népszerű lett.

Az 1970-es években kifejlesztett módszer lényege, hogy egy adott területen a lehető legtöbb fát ültetik el, akár olyan területen is, ahol épp rossz minőségű a talaj, és így nincs élet. Miyawaki kiindulópontja az volt, hogy emberi tevékenység nélkül valószínűleg mindenhol fák lennének – csak éppen lehet, hogy ehhez több száz évre lenne szükség. Megfigyelte, hogy ha egy négyzetméterre három facsemetét telepít, a rendszer működőképes: a fák törzse ugyan vékony marad, de az egymással vetélkedő fák hihetetlenül gyorsan az égbe szöknek, és sok oxigént termelnek.

Miután az első kísérletek sikeresnek bizonyultak, néhány japán vállalat – így például a Toyota – megkérte őt, hogy telepítsen minierdőket a gyárak területén. A módszer itt is működött, és megállíthatatlanul terjedni kezdett a világban, így Miyawaki nevéhez ma már több millió fa elültetését köthetjük.

A sikeres ültetéshez be kell tartani néhány alapszabályt. Elsőként meg kell vizsgálni a talaj összetételét, majd felkutatni, hogy milyen őshonos fafajok és bokrok élhetnének a területen – ezekből lehetőleg minél több fajtát érdemes kiválogatni. Tehát sosem azt kell nézni, nekünk mi tetszik, az egzotikus fajok ezúttal nem jönnek számításba. A telepítés az előkészített talajba történik, a természetet utánozva, véletlenszerű mintázatban.

Ezután következik az öntözés, majd a kiszáradás és a gazosodás ellen érdemes szalmával, mulccsal vagy más természetes takaróval lefedni a talajt, ami lebomlása után ráadásul tápanyagot is juttat a talajba. A következő két–három évben különösen oda kell figyelni a minierdőre, de a fák az öntözést gyorsan meghálálják, évente akár egy méterrel is nőhetnek. Ezután a rendszer beáll, nincs szükség külön öntözésre, csak élvezni kell a fák által nyújtott „szolgáltatásokat”, a tisztább levegőt, a kevesebb port, az árnyékot.

 

Az első minierdők a világban és itthon

A Miyawaki-módszer más ázsiai országokban, így például Indiában és Thaiföldön is gyökeret vetett, de lassan nincs olyan része a világnak, ahol nem találkozhatunk ilyen erdőkkel. Többek között az Amerikai Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában is van már ilyen minierdő.

Magyarország első Miyawaki-erdejét 2021-ben telepítették a fővárosi Tabánban. A Főkert szakemberei összesen százhúsz facsemetét ültettek el egy – erdőkhöz képest – zsebkendőnyi, mindössze negyven négyzetméteres területen. A kísérlet jól sikerült, erről bárki meggyőződhet a tabáni domb aljánál, a Krisztina körúton sétálva: még egy év sem telt el az ültetésük óta, de a növendékek máris látványosan a magasba törtek.

A telepített növények között olyan fajok találhatóak, mint a barkócaberkenye, a gyertyán, a vadkörte, a vénic szil, a kocsánytalan tölgy, a csíkos kecskerágó, az egybibés galagonya, és legnagyobb számban mezei- és korai juhar. Ezek a fajok a budai hegyek lejtőin jellemzően őshonosak, így a meszes talajú, középhegységi lombhullató erdőtársulást imitálják.

 

 

Az országban mindenhol

Minierdőt nem csak a szennyezett levegőjű nagyvárosokban lehetséges telepíteni. Az ország második Miyawaki-erdeje egy kisvárosban, nevezetesen Baján jött létre, ahol a százhúsz négyzetméteres, betonépületekkel körülvett területen összesen háromszázhatvan fát ültettek el. A feladatot önkéntes kisgyermekek végezték el, ugyanis kisebb testsúlyuk kevésbé tömöríti a talajt, és ügyesebbek a „véletlenszerű” ültetésben is, ami jól imitálja az erdőket. A hosszan tartó száraz időszakok miatt szárazságtűrő fafajokat válogattak ki, emellett szempont volt az is, hogy a virágzó, gyümölcsöt érlelő fajok egyéb életközösségeket is támogassanak.

A fővárosban idén több forgalmas helyen is ültettek hasonló elvek alapján. Kelenföldön, az autópálya felé vezető Andor utca fokozottan szennyezett levegőjű, de lakóházakkal körülvett terület, ezért a Főkert szakemberei az eddig kihasználatlan zöld sávba ültettek facsemetéket. A három, foltszerűen elhelyezett minierdőbe kétszáznegyven, őshonos facsemete került: nagyobb része kocsányos tölgy és mezei juhar, de kisebb mennyiségben vénic-szil is megtalálható közöttük. Az állományalkotó fafajokon kívül kiegészítő cserjék is kerültek a minierdőbe, főként bibircses kecskerágó és közönséges fagyal.