Reggel hétkor indult a húsz fős motorcsónak Corozálból az öblön át a negyed magyarországnyi Belize északi csücskének másik végébe. Egy félórás döcögős, szeles motorcsónakút után szálltam ki a Sarteneja nevű kis faluban, ugyanis itt beszéltem meg találkozót a Wildtracks lamantinrezervátum vezetőivel.

Egy lélek sem volt még a viharos parton, mikor kiléptem az erősen imbolygó motorcsónakból. Hátizsákomat a mólóra löktem, pulóverem cipzárját a nyakamig húztam, úgy vártam a sofőrt, akit Paul, a centrum vezetője ígért.

A Wildtracks 1990-ben alakult, amikor az angol származású Paul Walker és felesége Zoe a brit korona alá tartozó Belize-be környezetvédelmi tanulmányútra érkezett. Annyira megszerették az ittlétet, hogy később megvásároltak egy több száz hektáros területet, azt a célt tűzve ki maguk elé, hogy az ország természeti forrásait nemzetközi önkéntesek és a helyi lakosság segítségével megőrizzék.

Hat évvel később a Wildtracks már nonprofit szervezetként működött tovább, négy kiemelkedő tevékenységgel: környezet- és állatvédelem, oktatás, kutatói munkák, és a fenntartható fejlődés, ökoturizmus. Fő törekvése nem csak az, hogy felhívja a lakosok figyelmét a természeti környezet megóvására, hanem önkénteseik munkájára építve aktív szerepet is vállal a sérült, vagy elkobzott egyedek befogadásában, rehabilitációjában, és a vadonba való visszaengedésben.

Bár a működésüket segítő állatorvosok és biológusok által épített szakmai hálózat révén a Lamantin Rehabilitációs Központ mára nemzetközileg is elismertté vált, a zöldturizmus lehetőségeit választó, és kihasználó önkénteseik nélkül semmire sem mennénk.

Miközben az önkéntesek vezetőivel, Julie-val végigsétáltunk a zöld gyepen, hogy megnézzük Rhamasest, a szabadulásra váró 1 év körüli tengeri tehenet, a német gondozó azt ecsetelte, miért fenyegeti a lamantinokat egyre nagyobb veszély Belize-ben. A megnövekedett hajóforgalom miatt az állatok gyakran ütköznek a vízi járművekkel, ráadásul természetes élőhelyük is egyre csökken. Miután a vadon élő lamantinok száma rendkívül alacsony, nagyon fontos, hogy a sérült vagy elárvult egyedeket mihamarabb a megfelelő ellátásban részesítsék, és amennyiben lehetséges, a rehabilitáltakat visszavezessék természetes környezetükbe.

Ahogy odaértünk az öbölből kialakított kis lagúnához, Rhamases meglátva gondozóját, azonnal odaúszott a medencéje széléhez. Julie szeretettel letérdelt hozzá, s bár az önkéntesek egy meghatározott idő után már nem érintik meg az állatokat, hogy ne szokjanak az emberi simogatáshoz, Rhamases oldalára fordult, orrát a medence széléhez nyomta, és jobb uszonyát kitette a kőre, hogy megérinthesse Julie kezét.

– Itt voltam azon a hajnalon, amikor Rhamasest behoztuk – nézett rám mosolyogva Julie. – Mint az ő esetében is, mindig az első 72 óra a legkritikusabb. A borjak legtöbbször dehidratáltak, és annyira lesoványodva kerülnek ide, hogy gyakran a bordáik és a koponyacsontjuk is jól látható. Rhamasest az egyik helyi halász vette észre, ahogy az alig két hónapos borjú a csónakja mellé úszott. A fiatal lamantinnak szerencséje volt, mert a férfi azonnal hívta Pault.

A protokoll szerint ha egy fiatal lamantin megérkezik a Rehabilitációs Központba, megmérik, majd beleteszik az ún. állandó felügyeletet igénylő speciális medencébe. Itt a víz hőmérsékletét 28 és 30 Celsius-fok között kell tartani, nehogy a borjú kihűljön. A lamantin a gondozókkal, mint ahogy a természetben a saját anyjával tenné, állandóan érintkezik, ilyenkor az önkéntesek 24 órán keresztül váltják egymást a medencében ülve, hogy karjukban tartsák az elárvult manátit, majd a következő 24 órában folyamatosan monitorozzák az állat viselkedését. Később, ahogy a borjú nő, úgy kell a normális, fajtájától elvárható viselkedésre ösztönözni őket.

A manátik – mint a legtöbb állat – az anyjukat figyelve tanulnak meg élni, anya hiányában ez a feladat a gondozókra vár. Nekik kell megtanítanunk őket arra, hogyan szerezzenek az étrendjüknek megfelelő, természetben fellelhető táplálékot: tengerifüvet, gyomokat, algákat. Mikor a borjak már felkészültek arra, hogy a medencéjükből a lagúnába menjenek, az önkéntesek kiúszunk velük a tengerbe, és le- lebukva a víz alá arra ösztönzik őket, hogy saját maguk fedezzék fel a nekik való táplálékot. A lamatinok ebben a közegben már viszonylagos szabadságot élveznek, és megszokják a nagyobb teret, felkészülnek a szabadulásra.

Az ökoturizmus, zöldturizmus kifejezésekkel egyre gyakrabban találkozunk, hisz a fenntarthatóság témaköre napról-napra jobban foglalkoztat mindannyiunkat.

A 20. század végére nyilvánvalóvá vált, hogy a tömeges utazás mai formája rohamosan pusztítja természeti kincseinket, helyi értékeinket, épp ezért az ökoturizmus célja a negatív környezeti, társadalmi és kulturális hatások mérséklése, a tudatosságra nevelés, valamint a természet és más népek, térségek kultúrájának tisztelete.

Ennek segítségével egy ország adott területét oly módon ismerjük meg, fedezzük fel, hogy a turistaforgalom se mennyiségével, se minőségével nem zavarja meg a helyben élők mindennapjait és nem tesz kárt a természeti értékekben.

Magyarországon az utóbbi években a környezetvédelem mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap a zöldturizmus is.

Nem csoda, hisz hazánk a kedvező természeti adottságainak, a tíz nemzeti parkunknak, a harminckilenc tájvédelmi körzetünknek, dombságainknak, vadregényes folyóvízi ártereinknek köszönhetően széles palettáról választhatnak a természet kedvelői.

A ökoturisták körében az egyik legnépszerűbb úti cél a Balaton-felvidéki Nemzeti Park. Az Igazgatóság által alapított és fenntartott geoparkban képzett geotúra-vezetők várnak bennünket, akik a Csodabogyós-barlang és a Szentgáli-kőlik rejtelmeibe avatják be az érdeklődőket.

Én a vulkáni örökséget bemutató Bazaltorgonák tanösvényt kerestem fel. Hajnal óta szitált a köd. A Szent György-hegy fáinak hajába olyan erősen ragadt bele a reggeli pára, hogy még fél tízkor sem lehetett látni, csak a fenyvesek csúcsát. Erősen csúsztak a lapos kövek, ahogy a 414 méteren fekvő bazaltorgonákhoz másztunk.

Bár durván vágott lépcső vezetett a hegyet támasztó különleges képződményhez, néhány szakaszon a sziklákba, gyökerekbe kapaszkodva tudtunk csak továbbhaladni. A napok óta tartó esőzés mindent sárrá dagasztott, papucsom vígan cuppogott, amíg felfelé tartottunk.

A Szent György-hegy északkeleti oldalán lévő, 40 méteres, helyiek által csak kőzsákokként emlegetett alakzatokat a legtöbb vulkanikus hegyen láthatunk, ám egyik sem olyan vadregényes, mint az itteni.

A Pannon-tenger elvonulása idején, körülbelül 3-4 millió évvel ezelőtt keletkeztek, amikor a felszínre törő láva különös lepényformában terült szét az üledéken. Később a természet szobrászai, a jég, a víz és a szél alakították a lazább felszínt, egyedül a bazalttal nem bírtak: így születtek meg hazánk tanúhegyei és híres orgonája.

A hazai zöldprogramok összeállításban megjelennek a természetjárás különböző formái, legyen az gyalogos, a kerékpáros, vagy a vízi túrázás. Az őrségi lápok titokzatos világát például két keréken a legérdemesebb felfedezni.

Ráléptem a szőcei láprét épített pallósorára, az idő szítta fadeszkák néhol már imbolyogtak, az illesztésnél itt-ott átsejlett a víz. Az Őrségi Nemzeti Park évtizedekkel ezelőtt emeltette, hogy taposással ne károsítsák az érdeklődők a rétek különleges élővilágát.

A völgyben elterülő szőcei tőzegmohás láprétet úgy tartják nyilván, mint az ország egyetlen tőzegkákás lápját. A sajátos klimatikus és hidrológiai viszonyok, az évszázadokon átívelő hagyományos gazdálkodás együttesen tette lehetővé, hogy az utolsó jégkorszakhoz köthető növényfajok fennmaradhattak.

Magyarország megannyi természeti kincse és túrája között az egyik legkülönlegesebb az ún. csillagséták. Nemzeti parkjainkban, a város fényeitől távol már szabad szemmel is jól láthatóvá válnak az ismert és kevésbé ismert csillagképek. Természetvédelmi szakemberek és meghívott csillagászok segítségével ismerhetjük meg a védett természeti területeik éjszakai égboltjának különleges világát. Az alapismeretek elsajátítása mellett – ha az időjárás is kegyes – a távcsöves csillag les sem marad ki a programból.

Válasszuk akár idén nyáron az Aggteleki-karszt természeti kincseinek sokféleségét, a szurdokvölgyek sajátos élővilágát, erdei iskolákat, balatoni naplementés túrákat vagy a Duna, Tisza csodálatos madarait, az élmény teljességéhez ne hagyjuk ki a kulturális látnivalókat és helyi ízek megkóstolását se.

Ha nyaralásunk során nemcsak kapni, hanem adni is szeretnénk, akkor a helyi tulajdonú kisebb szálláshelyeket és éttermeket vegyük igénybe, fogyasszuk a kézzel készült friss termékeket, hogy költésünkkel tudatosan is hozzájáruljunk a térség fejlődéséhez, a környezet védelméhez.

Hisz az ökoturizmus valójában olyan szemléletmód, életvitel, amely a természet tiszteletére nevel, és a látnivalók megtekintésén túl a helyi élet sajátosságaira, aktuális problémáira is ráirányítja a figyelmet.