Mexikóban, Puerto Angelito apró öblétől 15 km-re jártunk a nyílt vízen.

Feltámadt a szél, a sebesen száguldó csónak élesen hasított a tengerben, hajam vizesen repkedett a vállam körül, ahogy a hullámok átcsaptak a korláton. Tíz percbe sem telt, amikor a láthatáron valami furcsa tűnt fel: fekete háromszögek mozogtak a felszínen.

Csak mikor közelebb értünk ismertem fel, hogy amerre a szem ellátott, sötétszürke uszonyok keveredtek a fodrozódó vízzel, majd a levegőben pördülő, vidáman sípoló, viháncoló palackorrú delfinek is megjelentek.

A hajó oldalához húzódtam, és lenéztem a vízre. Három delfin követte szorosan a csónakunkat, élesen füttyögettek, önfeledten játszottak, és akkorákat csobbantak ki-be ugrándozva a tengerből, hogy pillanatok alatt csuromvizes lettem. Kihajoltam a csónak orrából, önkéntelenül kinyújtottam a kezemet, hagyták, hogy megérintsem őket. Képtelen voltam elhinni, hogy vad delfineket simogatok, a boldogság olyan féktelen hulláma tört fel bennem, hogy megindultságomban könnyes lett a szemem.

Perdo leállította a motort:
– Ugorjatok be hozzájuk a vízbe!

Rajtam kívül senki nem vette komolyan a kapitány szavait, igaz, egy pillanatig én is haboztam. Megpróbáltam nem gondolni az alattam lévő mélységre, így felvettem az úszószemüveget, és egyik lábbal felléptem a hajó kék peremére. A delfinek még mindig szorosan a csónak mellet úsztak, vettem egy mély lélegzetet és bevetettem magamat közéjük.

Mintha szórakoztatásomra összebeszéltek volna, a távolabb levők újra ugrálni kezdtek, maguk körül háromszor megpördültek, majd hatalmasat csapódva visszaestek a tengerbe.
Hangosan nevettem, kisimítottam szememből az arcomra tapadt sós tincseket, a szememre nyomtam az úszószemüveget, és alámerültem.

Először csak a sípoló, füttyögő hangokat hallottam, majd mikor kinyitottam a szememet, a kristálytiszta vízben legalább harminc delfin nézett velem farkasszemet. Némelyik a hátára fordult, hogy szemügyre vegyen, mások egymást érintve szinkronban folytatták útjukat. Átlátszó planktonok sodródtak felém, éreztem őket az ujjaim között, ahogy a karmunkát végeztem. A napsugarak áthatoltak a felszínen, a delfinek és a kishalak raja ragyogtak benne.

Életem egyik legszebb élménye volt.

Ma, az Óceánok Világnapján bolygónk 75 százalékát borító Nagy Kékséget ünnepeljük, amely számtalan fajnak otthona, és földi életünk forrása is egyben. Jelentőségét gyakran hajlamosak vagyunk elfeledni, holott nélküle egyetlen élőlény sem lenne képes fennmaradni a Földön.

Páratlanul gazdag biológiai sokfélesége mellett számos létfontosságú feladatot lát el, nemcsak a levegőben lévő szén-dioxid negyedét nyeli el, de növényvilága termeli az oxigénkészletünk 50 százalékát, ugyanakkor befolyásolja az éghajlatváltozást, a felhőképződést, ami pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy például hazánkban is legyenek édesvízkészletek.

Sajnos azonban a globális felmelegedés, az emberi hanyagság, az elképesztő méretű műanyagszennyezés, a túlhalászat vagy épp a mélytengeri bányászat napról napra egyre súlyosabban fenyegeti pótolhatatlan óceánjainkat, tengereinket és élőlényeit. Védelmük elengedhetetlen a klímaváltozás elleni küzdelemben, kizsákmányolásuknak pedig beláthatatlan következményei lehetnek a jövőben.

Malajziában a halászat kultúrája és a vizek tisztelete mélyen gyökerezik a nép szívében, a tenger melletti élet magával a tengerrel egyenlő. Ez diktálja a mindennapok ritmusát, ez határozza meg az ember hangulatát, és ez az, ami ennivalót tesz az asztalukra.

Ali Cik Ahmad 12 évesen hagyta ott az iskolát, hogy apjához és nagyapjához hasonlóan ő is mélytengeri halász legyen. Angolul az iskolában tanult meg, illetve azoktól a kínai felvásárlóktól, akik minden héten ládaszámra vitték a rákokat a borneói Sandakánból Hong Kongba, már ha volt rendes fogás. Halászként naponta átlagosan 2800 forintnak megfelelő ringgitet keres, és 7-10 napot tölt a tengeren egy-egy út során. Indulás előtt társaival együtt feltöltik a hajót elegendő üzemanyaggal, megfelelő mennyiségű jéggel, száraz élelmiszerekkel, olajjal, élő kakassal, csirkével és ivóvízzel, ezekkel kibírják napokig.

„Még mielőtt felkelne a nap és felmelegítené a tengert, mi már kihajózunk”- mondta Ahmad, miközben behúzta a méretes sárga műanyag kosarakat a fedélzetre, és elkezdte szortírozni a zsákmányt.

„Öten dolgozunk a maláj tulajdonos hajóján, ebből ketten a Fülöp-szigetekről jöttek. Ennyi ember között osztjuk meg a terheket, a költségeket, a nyereségeket és sokszor a veszteséget is. Vannak olyan napok, amikor rengeteg hal akad a hálónkba, míg máskor csak vesztegetjük az időnket a tengeren. Túl sok a halász, és egyre kevesebb a hal a vízben. Hét éve még akkora sügért fogtunk, mint én magam, ma már be kell érnünk ennek a felével, sőt negyedével. Hogy szeretem-e ezt a munkát? Másképp nem lehetne, hisz napi húsz órát dolgozunk, és amikor tombol a vihar ide-oda lökve a hajót, végül is csak egy deszka választ el a habzó pokoltól.”

Szerte a világon 3 milliárd ember megélhetése függ az óceánoktól, a tengeri élelmiszerek jelentik egymilliárd számára az állati fehérje fő forrását, és mindezek mellett az áruszállítás nagy részét még ma is vízen keresztül bonyolítjuk le.

Ennek ellenére nagyon kevés figyelmet szentelünk óceánjainknak, és az ezeket fenyegető olyan veszélyeknek, mint a túlhalászás.

Bár a Science című tudományos folyóirat két évvel ezelőtti tanulmányából kiderül, hogy a több mint 70 ezer hajóról gyűjtött műholdas adatok azt bizonyítják, az óceánok és tengerek térségének 55 százalékán folyik kereskedelmi halászat, azaz nagyobb területet aknázunk ki vízben, mint amennyit mezőgazdasági célokra használunk a szárazföldön, az ipari szintű halászatról és az ezzel összefüggő pusztításáról, a tengeren zajló illegális tevékenységek valós méretéről még mindig nincsen kristálytiszta képünk.

A kereskedelmi halászat 85 százalékát a világ öt országa – Kína, Spanyolország, Japán, Dél-Korea és Tajvan – folytatja, évente körülbelül 2,7 trillió hal akad fenn a hálókon, amely percenként 5 millió halat jelent. A kifogott élőlények negyven százaléka azonban ún. járulékos fogás, vagyis a hálóba olyan fajok is kerülnek, mint a teknősök, madarak, delfinek, amelyekre a piacnak egyáltalán nincs szüksége. Emellett a tenger teljes élővilágát veszélyezteti az illegális, sok esetben vontatatóhálóval történő halászat, mely során nem ritka, hogy egy kardhal kifogása akár két cápa pusztulását okozza, így csak emiatt évente 100 ezerrel csökken a cápaállomány. A tengerfenéken végighúzott garnélafogó hálók pedig számtalan tengeri csillagot és rákot irtanak ki, miközben szó szerint felszántják a tengerfenék élővilágát. Ráadásul az ipari halászat mellékterméke többek között az ún. szellemhálók is, azok a tengerekben sodródó halászhálók, melyek szerves részei a műanyagszigetek kialakulásának. Hatrahagyásuk komoly környezetvédelmi kihívást jelent, hiszen állatok tömegét ejtik foglyul és pusztítják el, miközben akár évtizedekig úsznak nyílt vizeken.

Az ENSZ kezdeményezésére 2019-ben a tudósok egy nagyívű tervet dolgoztak ki az óceánok megmentésére, eszerint a leghatásosabb az lenne, ha szerte a bolygón védett tengeri területek jönnének létre, és így a tengerek egyharmadán tilossá válna a halászat, a bányászat, a fúrás és az egyéb pusztító ipari tevékenységek. Ha elkezdődik a terv megvalósítása, ez lesz az emberi történelem egyik legnagyobb természetvédelmi összefogása, több millió négyzetkilométernyi új védett területet hozva létre.

Annak ellenére, hogy Magyarország közvetlenül nem érintkezik a tengerekkel és óceánokkal édesvizeink révén nap mint nap kapcsolatban vagyunk velük, ezért döntéseink, a ruházkodási -, utazási- és étkezési szokásaink mind-mind befolyásolják a nagyvizek elővilágát is.

A tengerek mellett az édesvíz az egyik legnagyobb kincsünk, mégis többnyire felelőtlenül pazaroljuk és károsítjuk. Az erősen szennyezett víz világszerte 1,2 milliárd ember egészségét fenyegeti, és évente 15 millió, ötévesnél fiatalabb gyermek halálát okozza, főként a fejlődő országokban.

A biodiverzitás megőrzése, a műanyagszennyezés megakadályozása, valamint a fenntartható halászat szempontjából először is az a legfontosabb, hogy belássuk, minden lépésünkkel hatással vagyunk a környezetünkre, és nem csupán a nemzetközi szervezetek, vagy politikai nagyhatalmak tehetnek az óceánok és folyók ügyéért, hanem mi magunk is.

Ha tehetjük, használjunk környezetkímélő mosó- és mosogatószereket, igyunk csapvizet a palackos ital helyett, a nyár beköszöntével különösen fontos, hogy természetes vizeinkben történő fürdés előtt közvetlenül ne kenjük be magunkat napolajjal.

Fogyasztásaink során részesítsük előnyben azokat a halakat, melyek hazai vizekben nevelkedtek, tengeri fajok esetén pedig olyat válasszunk, amely fenntartható halászat eredménye. Lényeges lépés a szelektív hulladékgyűjtés, folyóink aktív védelmével, a partok és vizek csoportos vagy akár csapatépítő szemétszedési akcióival mindenki segíthet a tengerek szennyezettségének csökkentésében is.