Megbabonázva bámultam a tüzet, a fel-feltámadó szél parazsat röpített a levegőbe. A lángok sárgán csaptak fel a száraz fából, egybeolvadva a szavanna naplementéjével.

Április 22-e volt, a Föld Napja, és én nem ünnepelhettem volna méltóbb helyen a jeles születésnapot, mint a Dél-afrikai Köztársaság és Botswana közé rejtett nemzeti parkban. Hallgattam, ahogy a fészkeikbe hazatérő madarak csiripeltek, vagy fiókáikat etették éppen. A nap vérvörösre festette a felhők széleit, narancs glóriát húzva a fejem fölé, és én csak bámultam ezt az elképesztő színjátékot, ezt a természeti ragyogást, míg arra vártam, hogy a távolban egy zsiráf vagy  orrszarvú szürke körvonala megjelenjen.

Hálás voltam azért, hogy mindezt láthatom.

A Földanya Nemzetközi Napja ötvenegy évvel ezelőtt indult útjára az Amerikai Egyesült Államokban, mint környezetvédelmi reformokat sürgető kezdeményezés.

Már az első években több mint 25 millió amerikai állt a mozgalom mögé, fél évszázaddal később 1 milliárd ember ünnepli ma a Földet.

A környezetvédelmi szervezetek és civilek célja, hogy legalább az évnek ezen a napján felhívják a figyelmünket az egyedülálló, ugyanakkor törékeny Kék Bolygónkra, és közben arra buzdítanak mindannyiunkat, hogy ne várjunk, hisz Földünk legnagyobb fenyegetettsége pont abban a hitben gyökerezik, hogy majd valaki más fogja megmenteni a világot.

Be kell hogy lássuk, ember és bolygója kapcsolata soha nem volt még ennyire fontos, hisz mi is részei vagyunk annak a csodálatos biodiverzitásnak, amit évtizedek óta két kézzel pusztítunk.

Itt az ideje a változásnak, a törődésnek, az ünneplésnek, de  legfőképp annak, hogy azt a köteléket, amelyet évezredekig a Földdel kialakítottunk, újra  szorosabbra fűzzük.

Az utóbbi 12 évben utazó újságíróként természetvédelmi témákkal foglalkozva megannyi csodának lehettem szemtanúja. Minden indulásra a kíváncsiság hajtott, a Föld és lakói iránt érzett tisztelet, hogy a saját szememmel lássam különleges világunk.

Ez vitt először 2009-ben Afrikába, majd az azt követő években Ázsiába, Európába, Közép-Amerikába, majd újra Afrikába.

Én ezekkel a képeslapokkal kívánok boldog születésnapot!

Kína – Yangshuo folyó karsztkúpjai

Hajnali fél hat volt, koromsötét ülte meg a tájat, amikor a Xianggong hegy tetejére kapaszkodtam éppen. A kiszáradt őstenger medréből felbukkanó mészkőkúpokból semmit nem lehetett még látni, békesség borult a tájra, csak az ébredező természet hangjai hallatszottak a fák közt.

Kuanghszi-Csuang Autonóm Terület talán legmisztikusabb útvonala a Lijiangon, vagyis a Li folyón keresztül vezet.

Maga a folyó a Mao’er hegységben ered, innen délkeleti irányban folyik tovább, keresztülszelve Guilint és Yangshuót is. A két város közötti 83 kilométeres szakasz évezredek óta megihleti a művészeket, a 20 yuan papírpénz hátoldalára is ez a tájkép került. Nem csoda, hisz a karsztvidék több száz mészkőkúpja, a barlangjai és a hasadékok útvesztői tökéletesen varázsolják elő képzeletünk titokzatos Kínáját.

Lassan pirkadt az ég alja, a köd még mindig sejtelmes párát szőtt a horizontra, aztán egyik pillanatról a másikra feltámadt a szél, belekapott a felhőfoszlányokba, és magával húzta azokat a mélybe. Egyszerre morajlott fel a napfelkeltére váró tömeg, ahogy kibontakozott lábunk alatt a meztelenül fürdő, magányos Li folyó, melyet ködfátyolos sziklák öleltek körbe.

Dél-Afrika – kajakozás a bálnákkal

Jó 10 kilométerre eveztünk már Fokváros partjaitól a tengeren, ide már a sirályok rikoltása sem ért el.

A halkan osonó hullámok, amiket kajakunk vert, lágyan, suttogva hömpölyögtek a csendben. Hátrapillantottam, a kékesszürke Asztal-hegyből csak egy vastag csík látszott. Feszülten hallgatózunk, simabálnákra vártunk, akik Fokváros partjaihoz érkeznek szaporodni minden júliusban. Lenéztem a tengerre, átlátszó, tenyérnyi medúzák lebegtek mellettem, testüket sárgára festette a nap megszűrt fénye.

Hirtelen mély mordulás hallatszott, a hang végigfutott a vízen, majd egy másik dallam gurgulázva felelt, aztán még egy és még egy avatkozott bele a beszélgetésbe. Bálnák!

Körbefordítottam a fejemet, de semmit nem láttam, bár az újabb mordulás nem jöhetett messzebbről, mint 100 méter. Most már a kajakot is megfordítottam, erre egy hatalmas, magányos vízsugár szökött velem szemben az égbe, amit mellettem és mögöttem újabbak és újabbak követtek. A távolban két nagy, fekete tömeg bukkant fel lomhán, egyre magasabbra emelkedve bontakoztak ki a kékségből, a bálnák teste úgy csillogott, mint a tömör márvány, amit enyhe eső permetez.

Portugália – Algarve vad partszakaszain

Lenéztem a türkizkék tengerre a sziklák közül.

Mögöttem az apró kápolna harangja hirtelen megkondult, a sirályok sivalkodva szálltak fel az égbe. A hófehérre meszelt falak szinte megvakították az embert, erősen kellett hunyorognom, hogy lássam a hegy lábának futó öblöt.

Nossa Senhora da Rocha, vagyis Miasszonyunk Sziklája és a rajta álló várfallal körbevett kis kápolna a 8. századtól kezdve Algarve zarándokhelye.
A helyi legenda szerint a mór hódítások idején Szűz Mária gyakran megjelent itt, így épült először a szikla tetején remetelak, majd később erőd, ahonnan a tengerről érkező támadásokat verték vissza a portugálok.

Algarve, Portugália egyik leggazdagabb régiója, 16 városával és 450 ezer fős népességével Európa délnyugati részének csücske, az egyik legkedveltebb úti cél. A vidék sziklákkal ölelt majd’ 160 kilométernyi partszakaszára, apró öbleibe, történelmi városaiba, és eldugott falvaiba nyaranta emberek millió sereglenek, hogy élvezzék az állandó napsütést, a homokos strandokat vagy a nyüzsgő éjszakai életet.

Uganda – hegyi gorillák közt

Bár a nyugati és keleti gorillából valamivel több mint százezer található vadon, ez utóbbi egyik alfaja, a hegyi gorilla alig 1063 főt számlál. Három ország osztozik természetes élőhelyükön: Ruanda, Uganda és a Kongói Demokratikus Köztársaság.

Uganda 11 gorillacsaládjával, melyek nagy része, kb. 360 példány, a Bwindi Nemzeti Parkban található, kiemelkedő szerepet játszik az állatok védelmében. A ökoturisták az Ugandai Vadvédelmi Hivatalnál kiváltott előzetes engedéllyel látogathatják az erdőt. Mivel a Vadvédelmi Hatóság által felállított szigorú szabályok szerint naponta csak nyolc ember indulhat útnak, hogy megfigyelje az adott gorillacsalád viselkedését, kilenc fős társaságunkat ketté osztották: a hatvan év körüli németek csoportját a legközelebbi helyre, a Nshongi, míg engem másodmagammal a Bweza családhoz vittek.

Már egy jó órája kaptattunk fel a meredeken, amikor hívást kaptunk azzal, hogy a gorillák elindultak a hegyoldalon, és pont felénk tartanak.

Megszaporáztuk lépteinket. Ahogy lefelé haladtunk a rendkívül egyenetlen területen, meredek hegyeken és szűk völgyeken át, vadőrünk, Damian hirtelen megtorpant. Egy anyagorilla ült a fán kicsinyével a mellkasán, alattuk az egyik fiatal, még fekete hátú hím nézelődött.

Damian mindegyiküket ismerte, míg bemutatta őket és mindannyian a tőlünk három méterre lévő gorillákat figyeltük, hirtelen megreccsent a bozót, a léptekből ítélve valami hatalmas közeledett. Én álltam a hang irányához legközelebb.

Egy fekete, húsos kéz ragadta meg a lombokat szinte utat tépve magának a sűrűből, Bweza, a szürkehátú gorilla állt meg előttem fél méterre.

A vadőrök mögöttem megmarkolták a AK 47 gépfegyverüket, de mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy én csak földbe gyökerezett lábbal álltam, és vártam, mi következik.

Bweza kíváncsian rám nézett, ahogy Damian tanította, lesütöttem a szememet, nehogy a hím kihívásnak vegye, hogy visszabámulok. A szürkehátú még állt egy darabig, hol engem, hol a többieket fürkészte, majd hatalmas testével szó szerint elvonult előttünk, hogy két méterrel arrébb leüljön, és komótosan falatozni kezdjen.

Borneo – esőerdők

Egész éjjel a dzsungelre nyíló ajtónál aludtam, a Tawau Hill Nemzeti Park érintetlen esőerdője mindvégig a fülembe duruzsolt. Reggelre hosszú orrú szarvasbékák és harmatos bogarak jelentek meg a teraszon, majd egy lámpahordó kabóca is berepült. A dzsungel napközben bujkáló apró lakói most mind előkerültek.

Borneó az orangutánok, a párában úszó hegyek, ködfoltos párducok, törpe elefántok és Földünk egyik legkiterjedtebb, összefüggő esőerdőjének otthona.

A világ harmadik legnagyobb szigete, amin három ország, Indonézia, Brunei és Malajzia osztozik.

Halkan felkeltem az ágyból, magamhoz vettem a fényképezőmet meg egy bögre kávét és kiültem a nedves székek egyikére.

Sejtelmes fényekbe burkolózott előttem a táj, a fák levelei, mint széttárt ujjak, óvatosan szűrték át a felkelő nap sugarait a tó fölött. Egy nőstény gibbon velem együtt, úgy tűnt, korán kelt. Bár a sűrű levelektől egyáltalán nem láttam, merre lehet, a jól ismert artikulálásra és az elnyúló, egyre szaporodó ritmusra elmosolyodtam. Két marokra fogtam a kávésbögrémet, hátradőltem a széken, és csendben hallgattam, ahogy a majom trillázva társát szólongatta.

Magyarország – Őrség

Erősen markoltam a korlátot, mikor felmásztam a Körtike tanösvény mellett magasodó vadlesre. Ahogy felértem, lesöpörtem a hajnal könnyeit a padról, csendben leültem, és a táj meghittségét figyeltem.

Kis idő múlva három fiatal őz lépett ki a sűrűből. Kecses nyakukat magasra emelték, beleszippantottak a levegőbe, és elindultak a réten.

Talán az enyhe szellő vitte el az emberszagot feléjük, mert hirtelen megtorpantak, egyenesen a lesre néztek, majd nekiiramodva a fenyvesnek, átvágtattak a fűben.

A reggeli nap már felszárította a harmatot, így én is nekiindultam a Szalafőről induló, Pityerszeren befejeződő 6 kilométeres útszakasznak, a Körtike tanösvénynek. Senki nem volt a kavicsos útvonalon, csupán néhány méhecske zümmögött a fák közt. A környék jellemző élőhelye, a száraz kaszálók és az elegyes erdők váltották egymást, a táj mozdulatlan volt, mintha csak én lettem volna ezen a világon.

Aki járt már hazánk legnyugatibb csücskében, az tudja jól, hogy a völgyek és dombok harmonikus váltakozása, a kaszálókon felgombolyított bálák, a minden faluban felbukkanó újabb csoda mennyire változatos élményt kínál.

Itt még teljes pompájában gyönyörködhetünk a ránk hagyott természetben, napestig járhatjuk az ösvényeket, és degeszre tömhetjük magunkat a tökös-mákos rétessel, hisz mindenkinek tartalmas kikapcsolódást kínál a Hármashatár ölelésében fekvő terület.